Bemutatjuk Mirafiori, a Fiat gyárról ismertté vált torinoi kerület igazi arcát

Az öregek úgy is nevezik Mirafiori-t, mint „terekből összerakott ösvényeket”. Míg általában a helyek mindig a megfelelő módon mesélik el a saját történeteiket, addig a médiákban megjelenő cikkek ezt a helyet egy narratíva alá rendezve illesztik be a képzelet topográfiájába. Ez azonban sajnos nem a valóságot ábrázolja.

Az 1980-as években a Via Biscaretti-n az útra kitett papírdobozok azt jelentették, hogy a gyerekek kívácsiak voltak arra, mi történik amikor a Fiat gyárból kiguruló új kocsik áthajtottak rajtuk. Minél nagyobb volt a pukkanás, a robaj, annál élvezetesebb játék volt.



Az 1980-as években Milánóból érkeztek ide sötét üveges autókban ülő maffiózók drogért, ezek voltak azok az évek, amikor szinte mindenki fegyvert rejtett el a pincéjében, mert félt. Egy nap valaki észrevette, hogy figyelik, és egészen a bejárati ajtóig követték. Sokszor nem lehetett iskolába menni, mert a sztrájkolók, munkások útlezárásai, az úton felgyújtott barikádtüzek miatt a rendőrök nem engedtek át senkit.

A '80-as években az emberek még világosban sem nagyon mertek bemenni a hátsó sikátorokba, mert ott fiatalok lövöldöztek egymásra éles fegyverekkel, és az utcák szélén az összes virágágyás tele volt eldobott fecskendőkkel. Miért is írtuk le mindezt? mert Mirafiori igen veszélyes környék volt, az emberek pedig féltek. Mégis, az emberek úgy emlékeznek vissza ma az 1980-as évekre, hogy Mirafiori-ban az élet akkor még gyönyörű volt.



Mirafiori, bár külön kerület, az itt élőknek maga „a város” , és aki itt született, fontos embernek érzi magát, amikor máshova megy Olaszországon belül nyaralni, mert elmondhatja, hogy Torinói születésű.

Mirafioriban egy átlag fiatalnak akkoriban sok barátja volt, de voltak, akiket kigúnyoltak, és voltak olyan napok is, amikor egy fiatal félt kimenni a lakásukból, mert odalent vártak rá sötét alakok. Az apáiknak erősnek kellett maradniuk, ők voltak azok, akik kimentek az utcára beszélgetni a rossz alakokkal, és utána talán békén hagyták ezek az alakok a gyermekeiket.

A 90-es években nem volt munka, az emberek sokat szenvedtek. Nagyon sok ember kezdett állandó bizonytalanságban élni, a munka és a munkanélküliség között, instabil helyzetek mocsarában, amely egy lépéssel a nyomorúság felett van és egy lépéssel az elégedettség alatt. Eltűnt a heroin, de helyette megjelentek a tudatmódosító tabletták, a fiatalok egyre növekvő csoportokba, bandákba gyűltek össze, majd özönlöttek a Piazza Guala-i Naxosba és az airascai Ultimo Impero klubba, miközben azt a rave himnuszt skandálták, amelyben ez hallható: „Sale, sale e non fa male”.



A képzettebbek, a gyári munkások tanult gyermekei a külvárosi középosztály úttörőinek hitték magukat, miközben apáik élete az elbocsátások, a munkanélküliség és a kétségbeesés között ingadozott. Bűntudatot hordoztak, hogy valamit nem jól csináltak, s ez sokáig meg is maradt bennük. Győzött a lemondás; a napok egymás után következtek, és lassan és fokozatosan pszichés szenvedéssé váltak, mert megszűnt a „jó okuk” egy reggeli felkelésre, és nem voltak elégedettek estére, amikor azt mondhatták volna magukban: „Na, ma is tettél valami jót az életben!”

A 2000-es évek már modernebbek voltak, és az individualizmuson, az instrumentális racionalitáson és a politikai tehetetlenségen alapultak. A munkanélküliség a korai öregedés helyzetét, a korai, megállíthatatlan belső szenilitást idézte elő. A munkán túl az értelem elveszett. Az emberek csak az öt érzékszerv szerint kezdtek élni, nem volt más. A munka és a közösségi érzés elvesztése mellett az életérzés is elveszett, ezért vált Mirafiori egzisztenciális perifériává. Az élet nem a dolgok hiánya miatt lett elviselhetetlen, hanem a sors és az értelem hiánya miatt.

A munkáscsaládok átalakultak, a magány kezdett dominálni: az emberek olyan halmaza, amely csak akkor térhet vissza közösséggé, ha ismét van valaki, aki „testvér”-nek nevezi az itt élő átlag embereket.

A 2000-es évek gyermektelenek voltak, a környék egyre kevésbé lakottá vált, egy-két ember igaz nagy házakban lakott, de ők nagyon kevesen voltak. A munka már nem teremtett kötelékeket, az emberek elzártan és magányosan éltek: az egymás elkerülése volt az új ösztön ezen a helyen, ahol – ahogy Luigi Zoia írta korábban – már a szomszéd halála sem hír errefelé. A kapcsolatok iránti éhség mélyre hatott, és csakúgy, mint a rendszeres éhség, ha túl sokáig tart, már nem lehet csak úgy visszatérni az evéshez; az embernek napokig csak vízből és cukorból álló étrendre van szüksége, mielőtt visszatérhet a szilárd táplálékhoz. A mirafiori éhség régóta fennáll, és a gyökerek kiszáradását idézte elő: ma már nem elég egymásra nézni, köszönni, beszélgetni, átölelni valakit, ennél többre vágynak az emberek.



A technológia rohamos fejlődése elavulttá tette a felnőtteket; nem tudnak többé „tanítóként” viselkedni a fiatalok előtt, nem mutathatnak meg olyan utakat, amelyeket már kitapostak: nincsenek többé szülő által megmutatott utak, nincsenek követendő nagy narratívák (akár vallási, akár politikai, társadalmi), nincs lehetőség ma már ezekre. Minden út egyedivé vált, és feltérképezetlen területeken halad keresztül: nincsenek többé térképek (az előző generációk már nem tudnak segíteni). A családok szétestek, a munka világa már nem baráti és nem egyeztethető össze az anyasággal és a gondoskodással. Az alacsony bérek, a tartós bizonytalanság, a hektikus tempó, a magány és a kiüresedett párkapcsolatok egy olyan ökoszisztéma hátterét képezik, amely nem kedvez a születésszámnak és az összetartozásnak sem.

Ez mindenkit érint, nem csak a rohanó felnőtteket, a kétségbeesésben élő szülőket és a szerencsétlen fiatalokat. Ez ma már olyan, mint egy vírus, amely nem tesz különbséget, és amely ellen úgy tűnik, nincs több antitest. Azok, akik valamilyen módon a szülővé válás felé orientálódnak, óriási akadályokba ütköznek a munka világában, a (nem létező) szociális hálóban, és nem lesznek annyira kitartóak. A boldogság többé már nem ragályos, hanem mechanikusan, egy egyszerű művelettel, a kivonással működik, ugyanúgy, mint a nulla végösszegű játékban: amit magadnak elveszel, azt elveszed másoktól. Mirafiori a magányok sokaságává vált.



Az elmúlt évtizedben az emberek helyettesítőket kerestek, és embertársak helyett háziállatokat kezdtek el otthon tartani. A háziállatok száma Mirafiori-ban az utóbbi években rendkívüli ütemben megnőtt, és a tyúk/tojás elvet példaként felhozva, senki sem tudja, hogy az individualizmus és a magány vagy a kutya volt előbb. A tény az, hogy a televízió, a magány és a kutya kombinációja új társadalmi magot hozott létre. Ez egy keresztmetszeti jelenség, amely minden korosztályt és minden családtípust érint, de a legszembetűnőbb a fiatal párok, akiket a britek egyszerűen csak „dink”-nek neveznek, vagyis dupla jövedelem, ha nincs gyerek. Errefelé intenzíven növekszik az egy gyermekes családok száma, ahol az egyetlen gyermek 3 éves kora után kutyát vesznek a szülők a gyermeknek, hogy legyen kivel társalognia.



Ennek ellenére vannak, akik azt mondják: "Legalább vannak kutyák, macskák és televízió, különben ez a magány még súlyosabb lenne." A mindennapok az alvás, fáradtság, alvás, fáradtság, alvás végtelen ciklusát követik. Az alvásvágy összeütközik azzal a frusztrációval, hogy nem csináltál semmit, nincs mosoly, ölelés, sírás, csak szó nélkül töltött napok követik egymást. Egyetlen ember sem úgy születik, mint egy lakatlan sziget, de az ilyen Mirafiori féle periféria itt mindenkit azzá változtatott.

Eredeti cikk: Fabrizio Floris – Torino/Mirafiori, 2023. április 02.

Itt válogathatsz a jelenleg készleten lévő Fiat modellek közül:


Forrás: Il Manifesto